Az előző látomás után, Bélsaccar király uralkodásának harmadik évében én, Dániel, egy újabb látomást láttam. Ebben a látomásban Élám tartományban, Súsán várában voltam, az Úlaj csatorna mellett. Ahogy felnéztem, a vízparton egy hosszú szarvú kost láttam. Két szarva közül az egyik később növekedett, és hosszabb volt, mint a másik. A kos a szarvaival nyugat, észak és dél felé öklelt. Semmilyen állat nem tudott ellenállni a kos támadásának, senki sem menekült meg tőle. A kos tetszése szerint tehetett, amit akart, és nagyon erős lett.
Miközben ezen gondolkoztam, nyugat felől egy kecskebak közeledett. Oly sebesen rohant, hogy a lába alig érte a földet. A baknak csak egy nagy szarva volt a két szeme között. Teljes erővel nekirohant a kétszarvú kosnak, amelyet a csatorna partján láttam. Dühösen megtámadta, ledöntötte és megtaposta, még a szarvait is letörte. A kos nem tudott ellenállni, és senki sem tudta megmenteni a bak erejétől.
Ezután a bak igen naggyá növekedett, de hatalma tetőpontján a nagy szarva letört, és annak helyén négy tekintélyes szarva nőtt a négy égtáj irányába.
A négy közül az egyikből egy újabb szarv nőtt ki, amely eleinte kicsi volt, de azután rendkívül hatalmasra fejlődött dél felé, kelet felé és a gyönyörű föld felé. Olyan magasra nőtt, hogy egészen a mennyei seregig fölért. A mennyei seregből egyeseket a földre dobott, és ezeket megtaposta. Még a mennyei sereg Vezérével is szembeszállt: elvette tőle a naponkénti égőáldozatot, és a szentélyét meggyalázta. A mindennapi áldozatot törvénytelen módon megszüntették egy bizonyos időre, az igazságot földre vetették, és lábbal tiporták. Ezt tette az a kicsi szarv, és mindenben sikeres volt.
Azután hallottam, amikor két szent beszélt egymással. Az egyik ezt kérdezte: „Meddig fog tartani mindaz, amit a látomás mutat: a napi áldozatok szünetelése, a pusztító bűn, a szentély és a mennyei sereg lábbal tiprása?”
A másik szent így felelt: „Így telik el 2 300 este és reggel, azután a szent hely ismét a Törvény szerinti rendben látja el a rendeltetését.”