VAKMERŐ SZERETETMinta

A hazulról elkerüléstől a hazatérésig 

  Nekem ez a kedvenc részem ebben a történetben. Ahogy ez a fiatalember vonszolta magát hazafelé, minden egyes lépésnél mintha mázsás súly nehezedne a lábára, rettegve a pillanattól, amikor majd szemtől szembe kerül édesapjával. Nagyon aggódott amiatt, hogyan fog az apja reagálni az ő gondatlan, esztelen életére. Nem volt biztos benne, hogyan magyarázná ki magát, amikor az apja számonkéri tőle, mit tett azzal a pénzzel, amit neki adott. Eközben az apa a ház előtti padon ült, tekintetét abba az irányba szegezte, amerre fiát látta annakidején elmenni. Minden nap így tett; és közben csak kívánta, várta, remélte, hogy egy nap a fia visszatér. Aztán egy nap meglátta a fia körvonalait feltűnni a láthatáron, és az idős ember nem tudta tartóztatni magát. Felkelt és futott a fia elé! „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” (Lukács 15:20).  

Milyen gyönyörű képe ez a megbékélésnek, az elfogadásnak, a megbocsátásnak és a kegyelemnek! Az apa nem szidta le, nem büntette meg és nem küldte el. Hogy a szolgák között lakjon. Minden egyes nap, amikor a fiú a disznók között élt, az apja ott ült a padon és várta őt, hogy mikor tér haza!