Aki csak hallott, áldott engem,
aki látott, helyeselt, és dicsért.
Mert megmentettem a szegényt,
ha segítségért kiáltott,
felkaroltam az árvát,
akivel senki sem törődött.
Megmentettem a haldoklót,
és áldott érte,
segítettem az özvegyen,
hogy énekelt örömében.
Felöltöztem az igazságosságba,
és ő is magára vett engem,
jogosság volt palástom és turbán a fejemen.
A vaknak szeme voltam, hogy vezessem,
a sántának lába, hogy hordozzam.
Gondviselőjük lettem a szegényeknek,
és gondosan megvizsgáltam az ismeretlen ügyét.
De letörtem szarvát az istentelennek,
s foga közül kimentettem a nyomorultat.
Azt hittem, hosszú lesz életem,
családom körében, békében öregszem meg,
gyökereim a folyóvízig nyúlnak,
ágaimra éjjeli harmat hull,
dicsőségem megerősödik minden nap,
íjam is erős marad a kezemben.
Régen az emberek hallgattak rám,
csendben várták tanácsomat.
Úgy várták szavam,
mint szárazságban az esőt,
tátott szájjal itták szavaimat,
mint tavaszi záport a szomjas föld.
Ha elhallgattam, senki sem szólt többet,
hallgattak mind, tisztelettel.
Ha mosolyogtam rájuk, felbátorodtak,
arcom derűje felvidította őket.
Örömmel laktam velük együtt,
s vezetőjük voltam.
Úgy éltem közöttük,
ahogy a király táborozik seregével,
s megvigasztaltam a gyászolót.”