Jób 29:11-25

Megosztás

Jób 29:11-25 Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája (HUNB)

Akinek a füle hallott rólam, boldognak mondott, akinek a szeme látott, mellettem tanúskodott. Mert megmentettem a segítségért kiáltó nyomorultat, és az árvát, akinek nem volt segítője. A veszendő áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam. Igazságot öltöttem magamra, és az is magára öltött engem, jogosság volt a palástom és a süvegem. A vaknak szeme voltam, és lába a sántának. Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam. Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt. Azt gondoltam, hogy fészkemmel együtt halok meg, s mint a főnixmadár, sokáig élek. Gyökerem a vízig nyúlik, ágamra éjjel harmat száll. Dicsőségem velem együtt újul meg, íjam is kicserélődik kezemben. Figyelmesen hallgattak rám, elnémultak, ha tanácsot adtam. Beszédem után nem szóltak tovább, szavam permetként hullott rájuk. Úgy vártak rám, mint az esőre, mint akiknek tavaszi esőt szomjaz a szája. Ha nevetve fordultam feléjük, akkor ők sem hittek, ha derűs volt az arcom, nem szomorodtak el. Én választottam meg, hogy mit tegyenek, élükön ültem, és úgy laktam közöttük, mint egy király a csapatában, mint aki gyászolókat vigasztal.

Jób 29:11-25 2012 HUNGARIAN BIBLE: EASY-TO-READ VERSION (EFO)

Aki csak hallott, áldott engem, aki látott, helyeselt, és dicsért. Mert megmentettem a szegényt, ha segítségért kiáltott, felkaroltam az árvát, akivel senki sem törődött. Megmentettem a haldoklót, és áldott érte, segítettem az özvegyen, hogy énekelt örömében. Felöltöztem az igazságosságba, és ő is magára vett engem, jogosság volt palástom és turbán a fejemen. A vaknak szeme voltam, hogy vezessem, a sántának lába, hogy hordozzam. Gondviselőjük lettem a szegényeknek, és gondosan megvizsgáltam az ismeretlen ügyét. De letörtem szarvát az istentelennek, s foga közül kimentettem a nyomorultat. Azt hittem, hosszú lesz életem, családom körében, békében öregszem meg, gyökereim a folyóvízig nyúlnak, ágaimra éjjeli harmat hull, dicsőségem megerősödik minden nap, íjam is erős marad a kezemben. Régen az emberek hallgattak rám, csendben várták tanácsomat. Úgy várták szavam, mint szárazságban az esőt, tátott szájjal itták szavaimat, mint tavaszi záport a szomjas föld. Ha elhallgattam, senki sem szólt többet, hallgattak mind, tisztelettel. Ha mosolyogtam rájuk, felbátorodtak, arcom derűje felvidította őket. Örömmel laktam velük együtt, s vezetőjük voltam. Úgy éltem közöttük, ahogy a király táborozik seregével, s megvigasztaltam a gyászolót.”

Jób 29:11-25 Karoli Bible 1908 (HUNK)

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felőlem. Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége. A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém. Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem. A vaknak én szeme valék, és a sántának lába. A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém. Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala. Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim. Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat. Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz kezemben. Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra. Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem. Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra. Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be. Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.

Jób 29:11-25 Revised Hungarian Bible (RÚF)

Aki csak hallott rólam, boldognak mondott, és aki csak látott, jó bizonyságot tett rólam. Mert megmentettem a segítségért kiáltó nincstelent és az árvát, akinek nem volt támasza. Az elhagyatott áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam. Igazságot öltöttem magamra, jogosságom palástként és süvegként borított be engem. A vaknak szeme voltam, és lába a sántának. Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam. Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt. Azt gondoltam, hogy fészkemmel együtt halok meg, és mint a főnixmadár, sokáig élek. Gyökerem a vízig nyúlik, ágaimra éjjel harmat száll. Dicsőségem ifjú marad, akárcsak én, íjam is folyton megújul kezemben. Figyelmesen hallgattak rám, elnémultak, ha tanácsot adtam. Beszédem után nem szóltak tovább, szavam harmatként hullott rájuk. Úgy vártak engem, ahogyan az esőt, ahogy tátott szájjal a tavaszi esőt lesik. Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak. Én döntöttem el, mikor mit tegyenek, és én ültem élükön; úgy laktam közöttük, mint a katonái közt a király, mint aki gyászolókat vigasztal.