Jöjjön el a Te országodMinta

IMÁDSÁG:

Istenem, szeretnék áldásul lenni mások számára, mert Te megáldottál engem. Mutasd meg, hogyan lehetek azzá ma és adj bátorságot, hogy kövesselek ebben.

OLVASMÁNY:

Képzeld el, ahogy éppen böngészel a közösségi média hírfolyamban és szembe jön veled egy olyan bejegyzés, ami nagyon feltüzel téged. Rámutat valami rettenetes dologra a világban, és a szíved megindul arra, hogy belevonódj és tegyél valamit. Így tehát megosztod a bejegyzést, és hozzáteszel pár saját gondolatot arról, hogy mennyire fel vagy azon háborodva, hogy senki sem törődik ezzel a dologgal annyira, hogy tegyen is valamit. Aztán… továbbhaladsz az életeddel, és jobban érzed magad, mert belevonódtál. Nem mész sehová. Nem folytatsz valódi beszélgetést senkivel. Nem teszel valójában semmit. Mégis úgy érzed, mintha mindezt megtetted volna.

Ismerősen hangzik? Ennek a fajta elköteleződésnek az a neve, hogy „klikktivizmus” (angolul: „slacktivism”). Ez a kifejezés hivatalosan is szerepel az angol nyelv szótárában. Ez egy kerülőútja – egy rövidtett pályája – annak a vágyunknak, hogy jobbá tegyük a világot. Nem azt mondjuk, hogy nincs értelme megosztani fontos ötleteket és cikkeket, viszont az információ megosztása csak egy lépése a nagyobb útnak. Amikor pedig még azelőtt kielégítjük a saját vágyunkat arra, hogy bevonódjunk, mielőtt ténylegesen tennénk is valamit, akkor ki fogjuk hagyni azt a lényeges részt, amit Isten rajtunk keresztül akar cselekedni. Olyan ez, mintha elmennél a kedvenc olasz éttermedbe és már a kenyérrudacskáktól jóllaknál, mielőtt egyáltalán kihoznák a főételt. Kihagyod azt az ételt, amit igazán szerettél volna.

Isten arra hív minket, hogy legyünk sokkal többek, mint „klikktivisták”. A Mózes első könyvéből vett igeszakaszban Isten azt mondja Ábrámnak (aki hamarosan megkapja az Ábrahám nevet), hogy meg fogja áldani, de aztán Isten egyből arról beszél, hogy Ábrám „áldás lesz”. Ez egy olyan ajándék, aminek célja is van. Isten megáldja Ábrámot, hogy ő is megáldhasson másokat.

Ez az Újszövetségnek is egy visszatérő eleme. A 2Korinthus 1:3-7-ben Pál is erről beszél. Azt írja, hogy Isten (részben) azért vigasztal meg minket, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat. Olybá tűnik, hogy a kultúránkban hajlamosak vagyunk Pál szavait újraértelmezni, mintha azt mondaná, hogy „Isten megnyugtatott benneteket azért, hogy megoszthassatok egy bejegyzést arról, hogy mennyire sok ember van e világon, akiknek szükségük van a vigasztalásra, és szeretnétek tudatni felebarátaitokkal, hogy ti mennyire szörnyűnek találjátok azt, hogy a világ ezzel nem is törődik.”

Ezt ne vegyétek be. Nem elegendő pusztán „retweet”-elni valakinek a kifakadását arról, hogy ő mit gondol rossznak. Isten arra hív minket, hogy mi magunk is részei legyünk a megoldásnak, ami nehezebb és zűrösebb, de sokkalta javadalmazóbb.

Ha abba az Istenbe vetetted a hited, aki nem késlekedett bemocskolni a kezét, sőt véressé tenni azt, hogy utánadjöjjön, akkor értelmet nyer az, hogy hasonlóképpen járjunk el mások irányába.

Jézuson keresztül Isten megannyi áldást lehetővé tett a számunkra, ugyanakkor elhivatást és célt is adott – hogy legyünk áldásul e világban. Arra hívattattunk el, hogy bőségesen áldozzuk oda az időnket, az erőforrásainkat és energiánkat arra, hogy Istennel karöltve gyógyulást és megújulást hozzunk e bukott világba. Azért áldattunk meg, hogy áldássá váljunk, és Isten azért változtatott meg minket, hogy változást hozzunk.

ELMÉLKEDÉS:

Előfordulhat, hogy valaki csak a te életeden keresztül hallhatja meg Jézus életadó üzenetét. Mit mond az életed arról, hogy mi a fontos neked? Mit mond az életed arról, ami Isten szerint fontos?

Állj meg egy kis időre ma, és vedd végig az fentebbi kérdéseket. Mi a fontos a számodra? Kérd az Istent, hogy tegye nyilvánvalóvá szíved azon területeit, amik akadályát képezik annak, hogy az életed az igazi kincsét tehesse nyilvánvalóvá.