Jób 29:1-10

Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda: Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem! Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet; A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra! Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim; Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott; Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám: Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak. A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették. A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.