Istenbe vetett bizalom a szenvedések idejénMinta

3. Hét

Olvasd el!: Róma 8:18–39

IMÁK: Róma 8:18

„Úgy gondolom, hogy a jelenlegi szenvedésünk össze sem hasonlítható azzal a dicsőséggel, amelyben részünk lesz.”

Elmélkedés

Ezen a héten, ahogy a siránkozás folyamatáról tanulunk, figyelmünket arra irányítjuk, mit jelent Istenben bízni és bizalommal sírni. A siratóénekek egyik alappillére a fordulópont, az a pillanat mikor az író, sírás közben, kétségbeesetten felkiáltva, Isten felé irányuló bizalmát fejezi ki. Jeremiás siralmaiban, Jeremiás próféta Istenbe vetett hitet tanúsít, bizalmat az Ő jóságában, erejében és szentségében, még az abszolút pusztítás közepette is.

Már maga a siránkozás is a bizalom kinyilvánítása. Mikor veszteség, halál, fájdalom és szomorúság miatt sírunk és gyászolunk, elismerjük, hogy a dolgoknak nem így kellene lenniük. Hisszük, hogy Isten jó, viszont körülményeink nem ezt mutatják nekünk. A sírás lehetővé teszi, hogy fájdalmunkat és szomorúságunkat nyíltan kifejezzük Istennek. Mikor arra kérjük Istent, tegyen valamit értünk és lépjen közbe, ezzel a hitünket fejezzük ki. Ha nem hinnénk, hogy Isten képes lenne cselekedni értünk, értelmetlen lenne kérésekkel fordulni Hozzá. Mikor panaszkodunk, tulajdonképpen megosztjuk fájdalmunkat Istennel, és kifejezzük hitünket mind az Ő képességében, mind pedig a hajlandóságában, hogy segíteni fog rajtunk.

Miközben fájdalmunk nyílt kifejezése Isten felé a siránkozás egyik fontos része, ugyanakkor a bizalom kinyilvánítása is. Talán sokszor nehéznek tűnik Istenben bízni fájdalmaink mélysége közepette. Ezekben az időszakokban olvashatjuk a Bibliát, amely kijelenti, hogy kicsoda Isten, milyen az Ő szeretete irántunk, cselekvésre való hajlandósága, és a Benne való biztonságunk.

A Róma 8:18–39 a tökéletes kiindulási pont. Ez az igerész elfogadja a szenvedést, kifejezi a reménység szépségét, és hirdeti Isten változatlan szeretetét. Ezen a héten többször is olvasni fogjuk az említett igerészt, és minden nap más-más igazságra fogunk fókuszálni.

Ma az örökkévalóság fényében fogjuk elemezni a szenvedés témáját. Pál nem kicsinyítette le vagy tartotta jelentéktelennek az általa és az első gyülekezet által átélt szenvedést. Emlékeztette a római gyülekezetet, hogy a szenvedés közelebb visz minket Krisztushoz, mert osztozunk az Ő szenvedéseiben. De bármit tapasztalunk is, a mi szenvedésünk semmiség ahhoz a dicsőséghez képest, amelyet akkor fogunk megtapasztalni, amikor a mennyben egyesülünk majd Vele. Általa megdicsőülünk, és egyesülünk vele szenvedésünkben.