Istenbe vetett bizalom a szenvedések idejénMinta

Olvasd el!: Róma 8:18–39

IMÁK: Róma 8:24–25

„A teljes üdvösségünk ugyanis magában foglalja ezt a reménységet, a testünk megváltását is. Ezt azonban még nem láthatjuk. Ha már látható lenne, akkor nem kellene remélni. Mivel azonban olyan valamit remélünk, amit még nem látunk, várjunk rá türelmesen!”

Elmélkedés

Pál szavai a Róma 8-ban emlékeztetnek minket arra, hogy az Istenbe vetett bizalom nem passzív cselekvés. Ehelyett tudatos választás, mindennapos elköteleződés arra, hogy ne feledjük, ki Ő és mit ígért nekünk. Minden alkalommal, amikor az ígéreteibe kapaszkodunk, minden alkalommal, amikor arra emlékezünk, hogy Isten hogyan ígérte meg a megváltást, a hitünket növeljük.

A szenvedés, amit ebben a világban tapasztalunk, a bűn következménye. Személyes fájdalmunk talán nem a bűn következménye, de a megtörtség, a fájdalom, a megkötözöttség és a romlás oka a bűn. Még a teremtés is szenved a bűn súlya alatt, maga is a romlás rabságában van. Világunk szó szerint kiált és sóhajtozik, szabadságot és megváltást remélve.

Várjuk a megváltást. És amikor Krisztusban vagyunk, akkor megkapjuk a reménység ajándékát arra, ami eljövendő. Ő dicsőséges megváltást ígért, testünk fizikai és szellemi megváltását egyaránt, de ez még várat magára. Abban a feszültségben élünk, hogy tudjuk, mit ígért, és várjuk az eljövetelét. A „még nem” feszültségében élünk.

De a “még nem”-ben is a reménybe kapaszkodunk – a teljes megváltás reményébe, ami Jézus Krisztus munkája által lehetséges. A rabság közepette is ebbe a reménybe kapaszkodunk. A romlás közepette is ebbe a reménybe kapaszkodunk. Amikor testünk megtört, szeretteink meghalnak, vagy kormányaink összeomlanak, mi ebbe a reménybe kapaszkodunk. Mert ebben a reményben megmenekülünk. Amikor Krisztus munkájában, az Ő áldozatában, feltámadásában és visszajövetelében bizakodunk, akkor meg vagy0unk mentve.

Ez a remény ad erőt ahhoz, hogy folytassuk. A remény nélkül, hogy egy napon majd megtapasztaljuk Krisztus dicsőségét és teljes megváltásunkat, nincs okunk arra, hogy a bizalmat válasszuk. A mi aktív döntésünk, hogy naponta ragaszkodunk az Ő ígéreteihez, az, ami növeli reménységünket.

Lehet, hogy soha nem lesz könnyebb, de megtanulhatunk kitartani. Az állhatatosság egy gyakorlat, fegyelem. Egy futó nem futhatja le a maratont anélkül, hogy előtte ne futna le egy mérföldet, majd még egyet, és még egyet. Szenvednie kell az edzés alatt, hogy állóképességre tegyen szert, különben nem fogja befejezni a versenyt. Ugyanígy az állhatatosságot csak kitartással tanulhatjuk meg. Miközben úgy döntünk, hogy hisszük, hogy az, Aki megszabadított, meg is fog váltani minket a szenvedéstől, úgy építjük a kitartásunkat, miközben türelmetlenül várjuk az Ő visszatérését.